Az első jelek mindig csendesek. Reggelente nehezebben kelsz ki az ágyból. A szemed karikás,
de úgy érzed, „még belefér”. Délutánonként kávét vagy energiaitalt kell innod, hogy végig
tudd csinálni a napot – hiszen megy a cég, jönnek az ügyfelek, teljesíteni kell.

Kezdetben még csak fáradtság. Aztán egyre gyakrabban csúsznak be „apróbb” betegségek:
egy elhúzódó megfázás, egy húzódás, amit nem tudsz kipihenni. A regenerációd lassul, de te
csak nyomod tovább – mert vezetőként nincs helyettesed, és „nincs idő megállni”.

A stressz alattomosan rombol: emeli a gyulladásszinted, csökkenti az immunválaszt,
megzavarja a hormonrendszered. Az alvás felszínessé válik, az energiaszinted ingadozik, a
memóriád sem olyan, mint régen. Már nem bírsz három tárgyalást egymás után, és egy
hétvégi kikapcsolódás után is kimerülten térsz vissza.

De még mindig csak legyintesz. Mert „ez a kor, ez a tempó, ez a világ”.

A probléma nem jön helyre, nem áll meg magától. A tested nem kér engedélyt, mikor eldönti, hogy leáll.
Előbb csak figyelmeztet – aztán kikapcsol. Egy összeomlás formájában. Egy hosszabb
lefolyású betegségben. Vagy egy olyan állapotban, amikor már nem tudsz teljesíteni, csak
próbálsz túlélni.

És akkor már nem csak az egészséged, hanem a munkád, a bevételed, a családod
biztonsága is veszélybe kerül.

Nem azért esel ki, mert gyenge vagy – hanem mert túl sokáig vártál.
Mert mindenki másnak adtál – csak magadra nem figyeltél.